Elindultam. Sőt, igazándiból már egy órája utazom, de eddig természetesen az osztrák tájat nézegettem. Igazán szeretem nézni: tiszta, rendezett és persze telis-tele hegyekkel (erre inkább dombokkal), legelőkkel, jellegzetes falusi házakkal. Párszor már jártam erre, és mindig lenyűgözött.
Tudom, nem így kell kezdeni egy blogot, de ezt úgysem a nagy nyilvánosságnak szánom, sokkal inkább Pici Lulumnak, családomnak, barátaimnak, és persze magamnak. Szóval össze-vissza fogok csapongani (már ha legyőzöm a lustaságomat, és hajlandó leszek írni), és a száraz útleírás helyett inkább gondolataimat és élményeimet szeretném megosztani.
Azt, hogy mennyire nehéz volt elmenni, és hogy az utóbbi napokban komolyan elgondolkodtam azon, hogy jó ötlet-e ez az út, a hozzám közel állók úgyis tudják, de legalábbis sejtik. Mindenesetre ígérem: „when the going gets rough, and i feel i may fall, i’ll look on the bright side, i’m roughly six feet tall” – na jó, ez utóbbi egy enyhe túlzás.
Szóval. Az első, ami feltűnt (mily meglepő), az a vasúti hálózat kiépítettsége. Egyrészt minden kis állomás gyönyörűen karban van tartva, de ami az érdekesebb, hogy sokfelől csatlakoznak rá kisebb-nagyobb mellék- vagy fővonalak. És persze az állomásokon is nem kis vágányrendszerek vannak. Azt, hogy mindezt ki is használják, már hozzá sem kell tennem. Egyébként az első élményem az ICE-vel, illetve a kalauzzal meglehetősen felemás volt. Az ICE nem hiába a német vasút büszkesége (bár néha olyan frekvenciákon tud sípolni, hogy a fejem szétmegy), az viszont elég meglepő volt, hogy a magyar IC-hez hasonlóan itt is a kalauz motyog be valamit a hangszórókon keresztül. Azért én még emlékszem arra, hogy régen Szhely és Bp. között automata hangosbeszélő volt, a magyar mellett ékes német és angol nyelven is (Djőr, Tátábánnyjá). Jó, ez utóbbi itt is megvolt, csak hát sejthető, hogy milyen minőségben… Egyébként a kallerek itt tényleg nem kötekednek, a jegyet is csak megnézte, és elkérte a bankkártyát, amivel azonosítania kell engem, és nem olvasgatta hosszan a QR-kódot, illetve BahnCardomat. Azért nem esik rosszul, hogy ellentétben a Mávval, itt nem potenciális csalóként kezelnek, hanem fizető utasként. Nem tudom egyébként, hogy más országokban hogyan néznek ki a vasútállomások, de az első benyomásom az, hogy mi leginkább az osztrák vasutat próbáljuk meg utánozni.
Lehet, hogy mégis hoznom kellett volna télikabátot?! Linzben állunk, és valami havaseső/hó szállingózik.
Passauról muszáj írnom: ez már Németország, közvetlenül a határ után. Amennyit láttam belőle, az elég szép, de leginkább nagy: a Duna folyik a vasúti pálya mellett, rajta egy hatalmas duzzasztó, kicsit odébb pedig felette ível át egy még nagyobb völgyhíd!
Egy kicsit a Nils Holgerssonban érzem magam: az előbb egy csapat vadludat láttam a folyó mellett, most meg szarvasokat (igaz, karámban).
Pattlingba értünk, és ami mellett nem mehetek el szó nélkül (azon kívül, hogy sok érdekes vonat áll itt), azok a napkollektorok – az elmúlt percekben több napkollektor-mező (vagy hogyan hívják őket) mellett haladtunk el!
Hát ilyen nincs! Napkollektorok mindenütt: a családi házakon, a gazdasági épületeken, ipari épületeken, de még a pályaudvaron is! És nem csak egy-két cella – az egész tető be van fedve! Na, most őszintén le vagyok nyűgözve!
Nürnbergtől emeletes vonattal utazom tovább. Vizuális és hangos utastájékoztatás, kedves kalauz. (Egy fickó irtózatosan horkol:D) És persze végül meg is érkeztem.
