Áron Bambergben

Fogalmam sincs, hogy mennyit írtam a németekről korábban, de így az ittlétem vége felé pár gondolat arról, amit a legérdekesebbnek/legidegesítőbbnek tartok bennük. Kicsit összevissza-kapkodónak fog tűnni, de felesleges egy-egy dologra több szót pazarolni.

Amivel nap mint nap találkozom, és herótot kapok tőle, az a közlekedési szabályaik. Pontosabban azok feleslegessége. Ugyanis náluk egy valamire való kereszteződésben lámpa van. De mindenhol! És ezek nem csak nappal, de éjszaka is folyamatosan működnek, így az ember ácsoroghat(na) egy helyben percekig, miközben a másik irányból senki sem jön. Ugyanez igaz a gyalogátkelőhelyekre, valahogyan ugyanis náluk olyan, hogy zebra, nem igazán van, pontosabban csak két halvány szaggatott vonal jelzi, hogy ott van a gyalogátkelőhelyhez tartozó közlekedési lámpa! Arról sajnos fogalmam sincs, hogy ha ezek ki vannak kapcsolva, akkor elsőbbsége van-e itt a gyalogosnak, de valószínűleg nem, hiszen sem tábla, sem normális felfestés nem utal erre. És különben is, erre úgysincsen szükség, hiszen ezek folyamatosan és mindenütt működnek, hiszen ezek hiányában a közlekedők képtelenek lennének eldönteni, hogy kinek van elsőbbsége...

A másik, amit nem tudok megérteni, az a szemétgyűjtési módszerük. Kényesen ügyelnek arra, hogy mindent szelektíven gyűjtsenek, és ez elismerése méltó. Viszont (legalábbis itt Bambergben) a maradék hulladékot nem a kukákba dobják, hanem nagy sárga szemeteszsákokba kiteszik az utcára a megadott napon. Ilyenkor, ha az ember végigmegy az utcán, szó szerint kerülgetnie kell szeméthegyeket. Biztosan praktikus, de hogy nem túl esztétikus, az tuti. (A képet továbbra sem tudom elforgatni - az eredeti el van... - szóval tekerjétek a nyakatokat! :D)

Ami igen érdekes, hogy az egyetemi órák végén nem tapssal, hanem kopogással fejezik ki tetszésüket - ez egyébként valószínűleg igaz más előadásokra is, ahol lehetőség van a kopogásra a végén (legalábbis a munkahelyi grillpartyn az egyik nagyfőnök köszöntője után is így tettek).

Számomra szintén meglepő volt, hogy az otthon tanított nagyon udvarias Guteg Tag! és Auf Wiedersehen! helyett még az idős hölgyekkel való kommunikációban is a Hallo! és a Tschüß! a jellemző.

Egyelőre ennyi, ha valami még eszembe jut, nem hagyom szó nélkül! :)

Eddig nem nagyon mutattam képeket Bambergről, most pótolom:

https://picasaweb.google.com/116099521609997071864/BambergAVaros?authuser=0&authkey=Gv1sRgCNLkutLGwcWhhgE&feat=directlink

Mivel elhatároztam, hogy a hosszabb (és ezért csak ritkán készülő) bejegyzések helyett inkább rövidebb, de gyakoribb beszámolókkal traktállak benneteket, ezért most gyorsan le is írom, hogy miként váltunk a német "precizitás" boldog áldozataivá.

Tegnap, még a grillezés alatt kaptunk egy SMS-t, hogy reggel 7-től lenne munka, de ezúttal nem az Arenában, hanem bent a városközpontban, a Konzerthalleban. Szépen be is tekertünk Ádámmal, és egy kis keresgélés után a bejáratot is megtaláltuk. A portást megkérdezve kiderült, hogy a fickó, akit keresünk kell, majd csak 8-kor jön, úgyhogy addig leültünk, és nekiálltunk olvasni a friss napilapokat. Végül negyed 9 körül be is esett az emberünk, aki rövid telefonálgatás után közölte velünk, hogy igazándiból csak egy emberre lett volna szüksége, de tegnap minden munkát befejeztek, szóval egyezzünk meg abban, hogy beírnak fejenként két órát, és mehetünk haza. Talán nem kell mondani, hogy nem tiltakoztunk túl vehemensen, úgyhogy fél 9-re már itthon is voltunk, azzal a jóleső érzéssel, hogy egy órányi újságolvasásért kaptunk 16 eurót.

Német precizitás, virágozz sokáig! :)

Ma délután egy igazán kedves gesztussal kedveskedtek nekünk a munkahelyünkön: egy grillpartyval. A Stechert Arenáról egyébként is el lehet mondani, hogy nagyon rendes emberek dolgoznak ott, de egy-egy ilyen alkalomkor még emberibb oldalukat mutatják a főnökeink.

Már egy héttel korábban írt a Matze, hogy "lenne egy kis Arbeit, segítenünk kellene bizonyos húsokat illetve az időjáráshoz megfelelő, forró italokat eltüntetni". A sors iróniája, hogy majdnem szó szerint igaza lett, hiszen a tervezett időpontban még jócskán esett az eső, és kint 15 fok körüli volt a hőmérséklet. Szerencsére az időjárás végül megkegyelmezett nekünk, és egy igazán hangulatos délután kerekedett. Vittünk házilag készített paradicsomsalátát (csak dicsekvésképpen: én követtem el), ami csak egy kicsit folyt ki odafelé... :D A cheffé átvedlett két technikusunk, Jürgen és Haino sorban szállította a különféle kolbászokat és steakeket, a sörválasztékra meg aztán végképp semmi panaszunk nem lehetett: behoztak egy pultot, ahol magunknak csapolhattunk, illetve többféle üvegeset is behűtöttek. Talán nem meglepő, hogy én barna Erdingert ittam egész délután.

Közben biztossá vált, amit eddig is sejthettünk: a magyar lányoknak nagyon jó híre van külföldön. Minket is arról kérdezgettek, vajon szerintünk is az "Ungarinnen" a legszebbek a világon. Természetesen ezt mi csak megerősíteni tudtuk, talán kicsit meg is bántottuk őket, amikor arra kellett felelnünk, hogy a német és magyar lányokat hasonlítsuk össze - gondolhatjátok, hogy nem kellett sokat vacillálnunk a válaszon. Szóval aki ott volt, az most tisztában van azzal, hogy nálunk minden négy lány között legalább egy igazán szép van! :D Illusztrálásként megmutattam Lulu egyik képét a mobilomon, naná, hogy nagyon tetszett nekik, de mondták, hogy mutassak olyat is, aki nem foglalt. Erre megmutattam Anna tablóképét; persze, rögtön el akarták kérni a telefonszámát. :D Szóval mindkét képen láthatták, hogy bizony, rossz helyre születtek... :)

Végül, mikor hazaindultunk, még el "kellett" raknunk fejenként pár sört és zsemlét (amilyen finomat már régen ettem), úgyhogy jó hangulatban, valamint némi folyékony és kevésbé folyékony kenyér társaságában tértünk haza. Azt hiszem, szeretek Németországban dolgozni!

Ismét egy hónapja, hogy legutóbb írtam a blogra, de az igazat megvallva nem túl sok minden történt. Viszont adós vagyok valamivel: ha jól emlékszem, még nem írtam az egyetemről, pedig két hét múlva véget ér a szorgalmi időszak. Előre szólok, ez a bejegyzés elég unalmas lesz, viszont a beszámoló miatt amúgy is meg kellene írnom, szóval akit nem érdekel, ugorjon nyugodtan, hamarosan úgyis írok a weimari kirándulásról. Szóval lássuk, milyen is bambergi diáknak lenni!

Nagy tervekkel vágtam neki a félévnek, de már akkor tudtam, hogy nem fogom magamat agyontörni, hiszen mindössze két tárgyat kell otthon elfogadtatnom, és egyébként pedig akár napi 24 órában heverhetek az ágyon. Persze ennél azért több mindent akartam csinálni, úgyhogy úgy döntöttem, három szaktantárgyat veszek fel angolul, egyet németül, illetve ezeken kívül német és angol nyelvórákat fogok hallgatni. Eleinte elég sok mindenre jártam, de a félév végére mindössze három maradt: két szaktantárgy (European Monetary Integration és The Economic Nature of the Firm címekkel), illetve a gazdasági német. Ezek közül az első kettőt otthon el szerettetném fogadtatni, a harmadik pedig a szaknyelv miatt fontos.

Az EU-s órámon szinte csak németek vannak, és az egész alapvetően szeminárium-jellegű, olvasmányokat kell feldolgozni, prezentálni, néha csoportmunkában dolgozunk, és az értékelés pedig egy tizenöt oldalas, szemeszter-végi beadandó alapján történik. Eleinte érdekesnek tűnt, de aztán egyre inkább rájöttem, hogy túl sok újat nem mond, viszont arra mindenképpen jó volt, hogy ötleteket adjon a tanulmányhoz.

A legérdekesebb órának a másik szaktárgyam, a vállalat pénzügyeiről szóló kurzus tűnt. A tanár haláli figura, egy japán közgazdász, akinek olyan angol kiejtése van, hogy az már önmagában feldobja az órákat. Ráadásul nagyon közvetlen, és van valami a stílusában, ami szerintem megfogja az embert. Sajnos az óra nem ad annyit, mint amennyit vártam, az ELTEconon sokkal magasabb szinten vesszük a dolgokat, és amit én tapasztaltam, az alapján ez igaz az egész egyetemre. (A gazdasági németre nem igazán érdemes szót vesztegetni, a tanár elég unalmas alak, de legalább tanultam már német gazdasági szakszót).

Ami viszont kifejezetten szörnyű itt, az a tárgyfelvétel. Ilyen összevisszasággal én még nem találkoztam! Otthon szerintem minden sokkal egyértelműbb, egyszerűbb és gyorsabb. Itt ugyanis külön van egy rendszer a tárgyak megkeresésére és az órarend összeállítására, és külön egy tárgyfelvételre és vizsgajelentkezésre. (A tananyag közzétételére szolgáló virtuális campusról és társairól nem is beszélve.) Ráadásul minden tárgyra másképp kell jelentkezni. Vannak olyanok, melyeket már év elején fel kell venni, és ez egyben a vizsgajelentkezés. Van, amelyre külön tárgyfelvétel és vizsgajelentkezés van. Van, ahol csak vizsgajelentkezés, és van ahol az sem!!! Ehhez jön még a két rendszer kezelhetetlensége, valamint a FlexNow! nevű rendszer, ahol jelentkezni kell, úgy néz ki, mintha még '92-ben fejlesztették volna (mondjuk nincs is kizárva). Valamint, hogy még bonyolultabb legyen, bármilyen ügyintézéshez - így például minden egyes tárgy felvételéhez - egy ún. TAN-Nummert kell használni, és mindig egy újat, úgyhogy aki valamit el szeretne intézni, annak egy nyolcjegyű számokkal teletűzdelt lappal kell rohangálnia...

Szóval összességében úgy érzem, hogy nálunk az egyetemi élet gördülékenyebb, de valószínű, hogy ez nagyrészt annak köszönhető, hogy mi egy évfolyamban mindössze 30-an vagyunk. :)

Már nagyon elszégyelltem magamat, hogy ezer éve nem írtam, így kanyarítok egy rövid bejegyzést a berlini-potsdami kirándulásról, remélem, a képek mennyisége majd kárpótol mindenkit. (na nem mintha olyan sokan olvasnák a blogot, de aki van, azt meg kell becsülni! :D )

Szóval május elején tettünk egy három napos kirándulást Berlinbe és Potsdamba. Berlin a térképen jó messze van Bambergtől, de lévén, hogy itt mindenhol autópályák futnak (a kollégiumtól kábé 100 méterre van a Berliner Ring nevezetű körút, amely már 2x2 sávos...), így egy jó négy órás út után meg is érkeztünk a szállásunkra, amely a városközpont közvetlen közelében feküdt, így mindent könnyen el lehetett érni. Az odaútról mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy bár külön tábla is jelzi az "ehemalige innerdeutsche Grenze"-t, és egy igen szép és széles völgy mentén húzták meg, leginkább az út állapota mutatta, hogy ez bizony már az egykori NDK. Én még abban a szerencsés (?) helyzetben vagyok, hogy utazhattam az M7-es autópályán, amikor még azokból a szép nagy betonlapokból volt kirakva. Nos, Németország egyik legfontosabb (A9, München-Berlin) autópályája pontosan ugyanilyen elemekből áll, és a Puzzle-darabkák itt-ott, főleg Thüringia tartományban már erőteljes szétesésnek indultak. Becsületükre legyen mondva, hogy már neki is álltak a felújításnak (aminek arra utazóként annyira nem örültünk), de hát ez ugye közel 300 km hosszan nem megy olyan gyorsan.

Berlin. Bevallom őszintén, engem nem nyűgözött le annyira. Talán az időjárás tette, talán az én Budapest szépségéhez szokott szemem túl finnyás, de számomra kicsit szürke, középszerű és túllihegett. Persze, szép a Brandenburgi kapu meg a Siegerdenkmal (győzelmi emlékmű), a Dóm, na meg persze a Reichstag, de ezek valahogyan elszórva találhatók a városban, nincs meg az az összhang, amit egy budapesti turista a Vár-Gellért-hegy-Belváros-háromszög Duna által elmetszett kompozíciójából láthat. Számomra a legnagyobb élményt talán a East Side Gallery, az egykori Berlini Fal graffiti-kiállításként funkcionáló része nyújtotta (illetve a Reichstag Bundestag ülésterme is, ha oda bemehettünk volna). És persze az U1 metróvonal, mely a város felett fut, és egy kis amerikai hangulatot kölcsönöz a környéknek. Végül egy kis érdekesség: egyik este elmentünk egy sörkertbe, amelyet egy olyan helyen keresztül közelítettünk meg, amely egy az egyben a Szabadság-szobrot és az alatta elterülő gellért-hegyi sétányokat idézte!

Harmadik napunkat Potsdamban töltöttük. Szép kis város, a Schloss Sancoussi, Nagy Frigyes egykori nyári rezidenciája pedig kifejezetten pompás - igazi királyi kastély-hangulata van. Ennél szebb már csak nyáron lehet, amikor a teraszokat is benövi a szőlő! (Sajnos a belsejéről nem igazán tudtam képet készíteni, mert tilos volt fényképezni, és az egyik teremőr rámszállt (nem tetszett neki, hogy ott a vállamon a táska...), így talán ha két, elég rossz minőségű képet tudtam készíteni - de ezek is jól illusztrálják azt a hihetetlen gazdagságot, amivel a palota (és egykori ura) rendelkezett. Zárásként egy olyan kis történet, ami megint csak engem érdekel, de hát mégiscsak az én blogom! :) Potsdamnak van egy szép, sétálóutcás övezete, rajta egy villamosvonallal, és az utca végén - mint ahogyan a városban mindenhol - egy kapu található, amelyen ez a villamos keresztül halad, méghozzá egy fonódó sínpárral, ami azt jelenti, hogy a két sín majdnem teljes átfedésbe kerül, hiszen csak így fér át a "tuja" a kapu alatt. Mivel ez nekem nagyon tetszett, gondoltam, megvárom a következő villamost, és lfeényképezem, amint átbújik. Több mint öt percet álldogáltam ott - a többiek már az utca vége felé tartottak - amikor végre megjelent. Szépen be is állítottam előre a képet, és azt vettem észre, hogy egy bácsika bandukol a sínen, közvetlenül a villamossal szemben. Az emberünk végül hajlandó volt nem elüttetni magát, de mire kimászott a képből, addigra a villamos már elég rendesen kint volt a kapun. Szóval ennyit a fotós pályafutásomról...

Mára ennyi, hírösszefoglalóval legközelebb 14 órakor jelentkezünk. ;)

És a képek ( a medvét sajnos nem tudom elforgatni, túl makacs): 

A fanatikusoknak, akiknek ennyi nem elég: https://picasaweb.google.com/116099521609997071864/BerlinPostdam201205456?authuser=0&authkey=Gv1sRgCJrWiOaJ3P24SA&feat=directlink

 Mint már említettem, szereztem munkát is, méghozzá egy diákoknak ideális helyen. A bambergi Stechert Arenában dolgozom, ahol ún. Aushilfearbeitot, azaz segédmunkát végzek. Színpadot, tribünt építünk (majd bontunk le), padlót fektetünk (majd szedünk fel), a kosárpalánkokat hurcolásszuk ide-oda, székeket, asztalokat rakodunk, egyszóval minden egyes rendezvényre újra és újra átalakítjuk az Arenát. Ez nem mindig a legegyszerűbb feladat, hiszen ez Bayern harmadik legnagyobb arénája, 7000 fő befogadására képes. A munkabeosztás teljesen rugalmas, a megadott időpontokból mindenki akkor megy, amikor éppen ráér (és ha éppen előbb el kell jönnie, arra is lehetőség van), a fizetés meg magyar szinten kimagasló. Egyszóval igen jó helyet találtam, bár egy-egy 8 órás éjszakai rakodás után, vagy amikor az egész arénát négyen rendezzük át, egy fél napra minimum használhatatlan vagyok.

A múltkor viszont újabb pozitív meglepetéssel szolgált nekünk az Arena. Este 11-re mentünk dolgozni (valami koncert után kellett kosárpályává alakítani a csarnokot), és amikor odaértünk, közölték velünk, hogy a koncert még egy órán át tart, addig nyugodtan bemehetünk. Be is mentünk, és kiderült, hogy egy Uriah Heep koncert közepébe csöppentünk! Mondanom sem kell, hogy nagy élmény volt, - legnagyobb talán Mick Box három perces szólója, -  készítettem pár videót (persze a minőség hagy maga után kívánnivalót), illetve fényképet is. A koncert után nekiálltunk pakolni (azért nem kis technikával dolgoznak a srácok), az egyik pihenő közben pedig bemehettünk a színészek öltözőjébe, az otthagyott kaját-piát elfogyasztani. :P (Egyébként mindig kapunk valamit, ha mást nem, egy üveg ásványvizet, meg csomószor ott is hagynak a csarnokot használók bontatlan csokikat, banánt, egy csomag gumicukrot stb.)

Pár kép az Arenáról (miután a koncert után átrendeztük a másnapi kosármeccsre), és egy rólunk a koncerten: https://picasaweb.google.com/116099521609997071864/StechertArenaUriahHeepKoncert?authuser=0&authkey=Gv1sRgCMSl-87r3Nb-cQ&feat=directlink

És borzasztó minőségű videók a koncertről :D - csak hogy ha valakit érdekel, az belenézhessen, h mégis milyen volt:

https://www.youtube.com/playlist?list=PL808B0568EDA8210E

Mint már párszor írtam, nálam nincs Bambergben fényképezőgép, így csak a mobilommal szoktam kattintgatni, amivel azért sajnos nem lehet túl jó minőségű képeket készíteni.

Viszont Joci barátom elég sok képet feltöltött már Facebookra, melyek nyilvános hozzáférésre lettek állítva, így ha valakit érdekelnek, nézegesse őket:

http://www.facebook.com/profile.php?id=100001876141645&sk=photos

Illetve én is elég sok képen meg lettem már jelölve, ezeket meg az én oldalamon találjátok meg:

http://www.facebook.com/iker.aron/photos

Jó nézegetést! :)

Szerintem még nem említettem, de van egy állásom a Stechert Arenában, mely egyébként Bayern harmadik legnagyobb sportcsarnoka. Ez azzal jár, hogy ingyen bemehetünk az itt tartott rendezvényekre. Most vasárnap ki is használtuk ezt a lehetőséget, ugyanis a helyi kosárcsapat játszott rangadót. Az ember nem is gondolná, de Bambergnek bizony nem akármilyen csapata van. A Brose Baskets a német élvonal listavezetője, az elmúlt két év bajnoka, az idei (és szintén az előző két szezonbeli) kupagyőztes, valamint Euroleague-résztvevő. És ez a csapat fogadta most a szintén jó nevű Alba Berlint.

Talán nem kell ecsetelnem, hogy micsoda élmény volt végigszurkolni a meccset (mert naná, hogy a B-középbe keveredtünk) közel 7000 emberrel együtt. Nem vagyok nagy meccsrejáró típus (bár korábban rendszeresen kijártam Falco-meccsekre), így túl sok viszonyítási alapom sincs, főleg nem külföldről, de azt a hangulatot, ami a csapatokat fogadta, leírni sem lehet. Húsz perccel a kezdés előtt már zsúfolásig megtelt a csarnok, a kommentátor pedig folyamatosan "hergelte" a közönséget. Elképesztő volt a hangorkán ereje, amely a csapatot fogadta, és ez - persze kicsit alacsonyabb hangerővel - az egész meccset végigkísérte! A két B-közép egyébként a két palánk mögött volt elhelyezve, de előttük semmiféle biztonsági személyzet nem állt, de talán nem kell külön kihangsúlyoznom, hogy nem volt rendbontás.

Talán egy negatívum, vagy legalábbis számomra nem túl megnyerő dolog a szurkolással kapcsolatban. A rigmusok kimerültek a Brooose Baskets!, Bamberg Olley! és a Suuuper Bamberg! különböző ritmusokkal és tapssal kombinált változataiban.

Végül hatalmas küzdelemben a Brose nyert, a századik pontnál az előttem szurkoló csaj majdnem ki is verte a telefont a kezemből (ahogyan a videón is látható).

És végül egy kis ízelítő a meccsből (sajnos a hangminőség elég rossz, mivel a telefon mikrofonja nem bírta a hangerőt...): https://www.youtube.com/playlist?list=PL0FB9DA7A7B330D00

 Bár arra számítottam, hogy szombat este már dolgozni tudok, végül úgy alakult, hogy csak hétfőn kezdhetek. Így végül mégis el tudtam menni pár erasmusossal Stuttgartba, és azt hiszem, ez egy kifejezetten jó döntés volt, ugyanis életre szóló élménnyel gazdagodtam.

Úticélunk ugyanis nem más volt, mint a Mercedes Museum, ahol végigkövethettük a Mercedes-Benz-Daimler hármas és úgy általában az autók fejlődését a kezdetektől egészen napjainkig. Maga a múzeum egy újonnan, kifejezetten erre a célra épített, hatalmas épület, melynek futurisztikus belseje (főként a liftek) a Star Wars hangulatára emlékeztet.

A kiállítás kronologikusan halad, és a legfelső szinten indul, ahová a már említett liftekkel lehet feljutni. Minden egyes szint egy adott korszakot/témát ölel fel, melyhez előtte bemutatja a kor politikai-tudományos-kulturális hátterét. A rengeteg kiállított jármű nagy része eredeti, a maradék pedig valósághű rekonstrukció. Csak néhány példa arra, hogy mi mindent lehetett látni, és hogy miért volt egy életre szóló élmény: az első autó, az első motorkerékpár, a legelső buszok, hírességek, mint például Ringo Starr autója, a Safety Car, a Medical Car a Formula 1-ből, Mika Häkkinen 1998-as és Lewis Hamilton 2008-as világbajnoki autója, és még ezernyi más, mind-mind gyönyörűek. Talán nem is csoda, hogy nem tudtam megállni, hogy ne készítsek száznál is több képet róluk (link a bejegyzés alján).

Akár tökéletes is lehetett volna a nap, de a kiállítás végétől mintha minden elromlott volna. Ugyanis a kijáratnál fel volt állítva két szimulátor, amelyet "potom" 4 euróért ki lehetett próbálni. Mivel egy szerkezetbe egyszerre két ember ült be, ezért már előre lehetett sejteni, hogy nem saját magunk fogunk vezetni, hanem a gép. De úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk, és a német árakhoz valamint a kiállítás nagyszerűségéhez képest olcsón (3€-ért) jutottunk be, akkor egye fene, nézzük meg mit tud! Na, hát ez elég rossz döntésnek bizonyult, hiszen az egész arról szólt, hogy dobált össze-vissza a gép, rángatta az általunk fogott kormányt, illetve ment egy film a képernyőn, amiben néha tényleg a versenypályán száguldottunk. Jocinak csak a kidobott pénz fájt, én viszont a végén már annyira izzadtam és remegtem a rosszulléttől (ez a vacak teljesen felkavarta a gyomromat), hogy azt néztem, a pulóverem melyik részébe hányjak... Szerencsére még mielőtt komolyra fordult volna a helyzet, vége lett a szimulációnak, de én még utána is percekig úgy remegtem, mint az a bizonyos levél a nyárfán.

Utána persze folytatódott a kedvem lerombolása, ugyanis Benedikt, a tutorunk kitalálta, hogy ne a korábbi vonattal menjünk haza, hanem először keressünk a városban egy éttermet, és együnk. Úgyhogy bebumliztunk a belvárosba S-Bahnnal, ott az esőben 30 percen keresztül egy normális étterem után rohangáltunk (a gyorséttermek, kifőzdék nem feleltek meg neki), míg találtunk egy olyan helyet, ahová a csapat fele befért, a másik fele (mi) pedig nagy örömmel ajánlottuk fel, hogy majd a pályaudvaron találkozunk - ugyanis, ha maradunk, a fél havi ennivalóra szánt pénzünket ott hagytuk volna.

Végül nagy nehezen elindulnunk Stuttgartból (ja, ha valaki azt meri még egyszer mondani, hogy olyan állapotokat, mint a Keletiben vannak, nyugatra nem találni, annak javaslom, hogy látogasson el a stuttgarti Hauptbahnhofra), és 11-re haza is értünk egy olyan motorvonattal, ami belülről nagyon jól nézett ki - azt leszámítva, hogy az egy szem wc zárva volt rajta, - de olyan hangos volt és úgy rázott, hogy ismételten közelítettem a rosszulléthez. Arról nem is beszélve, hogy késtünk tíz percet. Apropó, késés! Az is egy óriási tévedés, hogy Németországban mindig pontosak a vonatok. Persze általában igen, és azt is kár tagadni, hogy jóval többször, mint nálunk. De nem egyszer látom kiírva, hogy melyik éppen mennyit késik, illetve ott Stuttgartban volt szerencsém végignézni, ahogy egy 25 percet késő ICE miatt az összes csatlakozó vonat ugyanilyen késéssel indult, köztük IC-k, RegionalExpressek, és olyan kétségbeesetten rongált párszáz ember a pályaudvaron a vonatát keresve, hogy rossz volt nézni... És nem, nem azt akarom ezzel mondani, hogy minden ugyanolyan, mint nálunk, sőt, csupán azt, hogy felesleges mindig azzal jönni, hogy nálunk mindig minden vonat késik, és lepusztultak, bezzeg Németországban!

Összességében amúgy egy fantasztikus élménnyel gazdagodtam, hiszen azért tudjátok nagyon jól, hogy mennyire rajongok a Formula 1-ért, és általában az autókat is - főleg a régieket - nagyon szeretem!

(ja, és láttam TGV-t!)

És a képek:

https://picasaweb.google.com/116099521609997071864/StuttgartMercedesMuseum?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOrWp5CShvTE4wE&feat=directlink

És egy videó a liftről (persze oldalt, mert mindig elfelejtem, hogy csak a fényképkészítésnél érzékeli az irányt):

http://youtu.be/pRSjwg-DSR4

 Húsvétra hazaugrottam Szombathelyre, megleptem Lulut (nem is kicsit), és egészen (múlt) csütörtökig maradtam. Bevallom őszintén, így egy kicsit könnyebb a bambergi tartózkodás (bár már egészen megszoktam, sőt, továbbra is úgy vagyok vele, ahogyan az elején, hogy ha már eljöttem, akkor jól érzem magam). Most például azzal az érzéssel utazom vissza, mintha csak Pestre mennék. Május közepén újra jövök, akkor két hétre.

A hazaút egyébként nagyon hosszú volt. Mindenki tudja rólam, hogy imádom a vonatokat, de a tizenegy óra utazás már nekem is sok volt! Bambergből Münchenbe utaztam ICE-vel, onnan pedig a Magyarországon is jól ismert Railjettel Győrig, ahonnan meg a pesti IC-vel tettem meg a maradék távot. Ebből a 6 órás München-Győr távolság volt a brutális, ott már alig vártam Bécsben, hogy a tíz perces várakozás alatt leszállhassak. Ráadásul az ünnepek miatt minden vonat tömve volt, így szinte mindig volt szomszédom. Egy osztrák nénivel egész sokat beszélgettem is, őt amúgy jobban értettem, mint a németeket.

Münchenben amúgy megvettem életem legdrágább almáit, kettőért együtt (bár tényleg nagyon szépek voltak) majdnem 2 eurót fizettem! És nekik köszönhetően majdnem le is késtem a Railjetet! Ugyanis Münchenben volt háromnegyed órám az átszállásra, én pedig – mivel tudtam, hogy utána erre nem igen lesz lehetőségem – gondoltam, teszek egy kis sétát, körülnézek a pályaudvaron. A müncheni Hauptbahnhof a legnagyobb pályaudvar, amit eddig életemben láttam. Az S-Bahnokkal együtt 36 vágány található itt, és persze a csarnokban Európa legmodernebb vonatai állnak egymás mellett. Próbáltam pár képet készíteni (LINK), de egyrészt nem lettek túl jók, másrészt sejtem, hogy rajtam kívül nem sok embert érdekelnek. Sajnos ez alatt a 45 perc alatt pont azt nem találtam, amit kerestem: zöldségest. Végül 12 perccel a vonatindulás előtt a pályaudvar másik végén találtam egy abc-t, és pechemre kifogtam magam elé egy idióta osztrákot, aki a nagybevásárlását háromszoros áron szerette volna elintézni… De azért elértem a vonatot.

Amúgy nagyon szép helyeken mentünk, csak már kicsit kezdtem rosszul lenni, eléggé fel tudja kavarni az ember gyomrát az erdőben 160-200-zal száguldó vonat.

Amikor átértünk Magyarországra, akkor döbbentem rá, hogy bár külföldön nem vettem észre, hogy annyival modernebb lenne ott minden, de fordítva sokkal inkább feltűnő… Amúgy érdekes módon Bécs és Győr között a vonat sebességét illetően ez pont fordítva van: Ausztriában maximum120-140-nel, Magyarországon pedig 160-nal mehettünk.

És egy utolsó, pozitív észrevétel, ezúttal a MÁV-os IC-re. Nemrégiben panaszkodtam valakinek, hogy az Szhely-Bp IC-n amikor még kicsi voltam, automata mondta be a szöveget magyarul, angolul és németül, jó pár éve azonban a kalauzt kell hallgatni „a rálógó bajszával”. Most viszont, hogy utazom vissza Bambergbe, Győrig IC-vel mentem, és meglepve vettem észre, hogy tiszta, érthető automata mondja be a megállókat, átszállásokat, figyelmeztetéseket magyarul, németül és angolul! (vagy a kalauznő volt nagyon penge) Ez igen!

Bár még négy nap hátra volt a Vorbereitungskursból, hétfőn meg kellett írnunk a Klausurt (ez lényegében a kurzus vizsgája volt), így ezt követően délelőttönként is szabadidős programokon vettünk részt. Filmvetítések, tesztfeladatok a városban, valamint szerdán csináltunk egy kirándulást Nürnbergbe. Meglehetősen olcsó volt (német szinten meg pláne), hiszen az ún. Bayern-Tickettel utaztunk, amellyel egész Bajorországban ingyen tudtunk közlekedni (nemcsak a vonatokon, hanem a városban is) fejenként mindössze 5,8€-ért.

Mint az általam eddig látott német városok, úgy Nürnberg is nagyon szép város. Mi azonban először az ún. Dokumentations Zenterbe villamosoztunk ki, mely a régi náci Kongresszusi Központ egyik szárnyában kapott helyet. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy ez a múzeum ennek a korszaknak van szentelve. A kiállítás (korabeli tárgyakkal, fényképekkel, video- és hangfelvételekkel illusztrálva) Nürnberg szerepét meséli el a Harmadik Birodalomban, általában időrendi sorrendben. Megtudhatjuk, hogy miért pont Nürnberg lett a pártnapok helyszíne, ezek hogyan zajlottak, milyen terveik voltak a németeknek a várossal, pontosabban milyen hatalmas rendezvénytereket szerettek volna építeni, ezekből mi valósult meg, és végül a nürnbergi per sem maradhat ki. Természetesen közben a náci propagandáról, a koncentrációs táborokról és a hétköznapi életről is sok mindent megismerhetünk, általában ezeknek is a nürnbergi vonatkozásait emelve ki.

A kiállítás megtekintéséhez kaptunk saját audioguide-ot, melyen általában a kiállításon is olvasható szöveget lehetett meghallgatni a filmek alatt hallható szöveggel kiegészítve. Mivel a kiállítás természetesen német nyelvű volt, ezért nagy segítséget jelentett a megértésben, hogy nemcsak olvashattuk, hanem hallottuk is a szöveget. Összesen két órát kaptunk a „nézelődésre”. Fél órával a határidő előtt Jocival még csak a felénél tartottunk (és kivételesen nem a rossz német nyelvtudásunk miatt), ezért elhatároztuk, hogy a félév során még visszatérünk ide. Ezek után talán nem kell sokat bizonygatnom, hogy egy érdekes és lenyűgöző kiállítást nézhettük meg.

Ezek után a csoportvezetők visszautaztak Bambergbe, de aki szeretett, az maradhatott még. Naná, hogy mi maradtunk, és Jocival valamint Bolekkel (egy lettországi orosz srác) egy kicsit nézelődtünk a városban, és persze ittunk egy sört is. És ha már ingyen utazhattunk, az én javaslatomra (mert ugyan kinek jutna még ilyen eszébe?!) metróztunk is egy kicsit. Megérte! Életemben először utaztam teljesen automata, azaz mindenféle személyzet nélküli metrón. Kiálltam az elejébe, és persze videót is készítettem, sajnos nagyon tükröződött az üveg, így el kellett fordítanom a telefonomat, ezért az értékelhető rész megnézéséhez a fejeteket oldalra kell döntenetek. http://youtu.be/xxz4bGL18tA És még egy, ez már kívülről, miután leszálltunk: http://youtu.be/JBK8FVQricQ

A városnézésről pedig beszéljenek a fotók, melyeket az alábbi linken érhettek el:

https://picasaweb.google.com/116099521609997071864/Nurnberg?authuser=0&authkey=Gv1sRgCN-t9KrdmPqHUQ&feat=directlink

Március utolsó szombatján ismét kirándulást tettünk, ezúttal a Fränkische Schweiznak nevezett tájat néztük meg. Teljesen emberi időben indultunk, délelőtt negyed 10-kor, és nagyjából egy órás volt az odaút. Szerintem a legtöbb ember tudja rólam, hogy szeretek utazni (na jó, busszal annyira nem), így talán nem meglepő, hogy már út közben is rengeteg szépet láttam. Olyan helyeken mentünk keresztül, amelyek nekem különösen kedvesek (Petőfivel ellentétben, aki az alföldet szereti – talán nem is meglepő, hogy én őt nem különösebben nem bírom). Az út jó részét ugyanis egy völgyben kanyargó patak mellett tettük meg. A patak nagyjából akkora volt, mint a Perint – egy kicsit talán nagyobb – viszont egyáltalán nem volt meredek partja, hanem szinte az őt kísérő mezőkkel egy szintben folyt. Talán ezért is mutatott olyan jól az összkép: Meredek hegyoldal, kis, zöld rétek, lugasokkal, a szép tiszta vizű, zöldeskék patak, egy régi vasút, az országút és végül újra meredély. És mindez kilométereken keresztül. Sajnos nem tudtam róla a telefonommal túl jó képeket készíteni, és erről Jocinak sincs, de ami van, azt felteszem a bejegyzéshez tartozó albumba.

Először egy Pottenstein nevű kisvárosban, pontosabban annak a közelében rakott le minket a busz, itt a csoport két részre oszlott: az egyik fele egy cseppkőbarlangot nézett meg, a másik fele bobozni ment. Hosszas vívódás után én végül az utóbbit választottam. Nem bántam meg, elég hosszú és gyors pálya volt. Sajnos csak kétszer csúszhattunk, de így is élveztem.

Ezt követően Gößweinsteinbe vittek minket, ahol két órás szabad programra kaptunk lehetőséget. Ebből végül az lett, hogy mindannyian beültünk egy vendéglőbe, ahol aki éhes volt, evett, aki szomjas volt, ivott. Én ez utóbbiakhoz tartoztam, ugyanis aki járt már Németországban, az tudja, hogy a boltokban nagyjából a magyarországihoz hasonló árak vannak (persze valamivel magasabbak), a vendéglátóhelyeken viszont horribilis összegeket kérnek el egy-egy ételért (és persze italért is). Egyébként sört is jól választottam ott, ugyanis a jellegzetes vajszínű kerámiakorsóban kaptam, aminek azért mégiscsak van egy feelingje.

A maradék fél órában páran felmásztunk a várba, pontosabban csak a kapujáig, mert zárva volt. Érdekes, hogy a falu – vagy talán kisváros – nemcsak várral, de egy nagy székesegyházzal is büszkélkedhet, amely ráadásul nagyon gazdagon díszített (szerintem kicsit túl csicsás is).

Ezt követően egy másfél órás túrát tettünk, méghozzá vissza Pottensteinbe gyalog. Pontosabban így tervezték vezetőink, de mivel eltévedtünk, ezért inkább tettünk egy kört, visszarendeltük a buszt Gößweinsteinbe, és ott szálltunk fel. A túra nekem mindenesetre tetszett, szeretek kirándulni, és kifejezetten szép mezőkön baktattunk.

Összességében egy hangulatos kiránduláson vettünk részt, melyből természetesen a jó frank sör sem hiányozhatott.

Képeket a linkre kattintva érhettek el:

https://picasaweb.google.com/116099521609997071864/FrankischeSchweiz?authkey=Gv1sRgCJys48-6xsysbQ

UPDATE: A képek végre elérhetők az alábbi linken (az első pár fotót Joci készítette, a többit én a telefonommal, és nem válogattam ki a rosszakat): 

picasaweb.google.com/116099521609997071864/Munchen

Múlt szombaton Münchenben jártunk, a foci és a sör fővárosában (bár ez utóbbit bambergiként elég erőteljesen meg kell kérdőjeleznem:D). Igazi kirándulóidőnk volt, kellemes 20 fok körüli hőmérséklet, felhős ég - bár a napsütés kicsit hiányzott, de legalább nem volt melegünk.

Reggel 8-kor indultunk, két busszal, és 11-re már Münchenben voltunk, pedig közben tartottunk egy húsz perces pihenőt. Végig autópályán mentünk, jól lehetett haladni, ami nem is csoda, hiszen Nürnberg és München között például már 2x4 sávos az út. München szélénél kellemes meglepetésben volt részünk, pont az Allianz Aréna mellett húztunk el, meg kell hogy mondjam, méltán híres a szépségéről. Valamint befelé menet, ha csak távolról is, de láttam a BMW-tornyokat, igen impozánsak!

Megérkezésünk után több csoportra bomlottunk, voltak akik állatkertbe, mások múzeumokba mentek, én az "általános" városnéző csapathoz csatlakoztam, mint később kiderült, jól döntöttem! Elsőként München "Váci utcáján" battyogtunk végig a városháza felé, láttam az itt parkoló autók között egy Volkswagen Golfot is. A többi Mercedes, Porshe, BMW stb. volt... A Neues Rathaus (új városháza) az egyik legszebb épület, amit életemben láttam. Neve ellenére párszáz éves, és a homlokzatán található egy miniatűr bábszínház, az ún. Glockenspiel (harangjáték), mely minden nap eljátssza V. Vilmos herceg és Renata Lorreine valamint a Schäfflertanzot (a kádárok táncát), természetesen harangjátékkal kísérve. Nekünk is volt szerencsénk az előtte elterülő térről megtekinteni az "előadást", nekem nagyon tetszett! (Akit érdekel, itt van hozzá egy link, ahol megtekinthető róla videó: https://www.youtube.com/watch?v=4re5cl3HeIk&feature=related ) München egyébként szerintem eléggé kétarcú, egyrészt nagyon modern, másrészt meg kicsit olyan, mint egy középkori város: mutatványosok, zenészek, tömeg, régi épületek stb. 

/Közben belebotlottunk egy tüntetésbe is: kábé húsz neonáci hallgatta egy szónok beszédét táblákkal felszerelkezve, míg tőlük pár méterre - rendőrökkel elválasztva - az antifák próbálták kinyilvánítani ellenérzésüket ("nazis raus, nazis raus")./

Ezt követően a dómot néztük meg, melynek az egyik tornya sajnos felújítás alatt állt, viszont így is szép volt - de leginkább hatalmas! Főleg a belseje, még sosem voltam ekkora belmagasságú templomban (vagy legalábbis ez annyira lenyűgözött, hogy a többi elhomályosul mellette)!

Sajnos a többi megtekintett épület nevét (az utolsó kivételével) nem tudom, helyette beszéljenek a képek!

Délután elkezdett esni az eső, így végül úgy döntöttünk, kihagyjuk az Angolkertet, helyette München leghíresebb sörözőjébe, a Hofbräuhausba ültünk be. Talán nem meglepő, de zsúfolásig tömve volt, mi végül a legeldugottabb sarokban találtunk magunknak ülőhelyet. A hangulat egyébként az az echte bajor kocsmahangulat volt, amit a filmekből, beszámolókból elképzelünk. Azt leszámítva talán, hogy itt "csak" 4-6 korsóval rohangáltak a felszolgálólányok és felszolgálók. Ezután mi még Jocival átugrottunk egy másik kocsmába, ahol én Franziskanert (barna búzát) ittam - bátran állíthatom, legalább olyan jó, de szerintem jobb is, mint nagy kedvencünk a srácokkal, a Pikantus.

Hazafelé újra sikerült megcsodálnunk az Allianz Arénát, immár kivilágítva (sajnos a fényképen nem túl sok minden látszik), valamint az autópálya melletti pihenőhelyen belebotlottunk két busznyi Bayern-drukkerbe. 2-1-re nyertek a Hannover ellen (azt el is felejtettem megemlíteni, hogy napközben is tele volt a város mindkét csapat szurkolóival), így érthetően jó kedvük volt.

Nekem mindenesetre nagyon tetszett München, egy igen szép város, telis-tele látványossággal, ha tehetitek, látogassatok el ti is!

UPDATE: A képek végre elérhetők az alábbi linken (az első pár fotót Joci készítette, a többit én a telefonommal, és nem válogattam ki a rosszakat):

picasaweb.google.com/116099521609997071864/Munchen

 Megígértem, hogy írok arról, milyen emberekkel ismerkedtem meg, és merre jártam az elmúlt másfél hétben.

A megérkezésem utáni másnapon Peti javaslatára felkerestem egy itt tanuló szlovén srácot, Klement, hogy érdeklődjem nála, van-e eladó biciklije. (Ugyanis itt - mint említettem - bicikli nélkül halott ember vagy.) Mondta, hogy természetesen van, majd beszélhetünk róla, viszont este lesz egy kisebb összejövetel a szobájában, ha van kedvem, menjek fel. Hát naná, hogy éltem a lehetőséggel, végülis megérkezésem óta a szobatársamon (és az otthoniakon) kívül nem beszéltem senkivel, végre megismerhetek pár embert. Na, ott aztán volt lehetőség új és érdekes arcokkal találkozni. Csak illusztrálásul, hogy hányféle emberrel találkoztam: volt ott mexikói, dél-koreai, török, olasz, spanyol, szlovén és persze magyarok is. Vidám este volt, bár én inkább kettesben beszélgettem emberekkel (így a nyelvi korlátaimat is könnyebb volt leküzdenem).

Másnap bevásárlókörutat tettem - kétszer is: először Uwe, a lakótársam mutatott meg pár szupermarketet, majd délután az erasmusos diákokat vezette pár tutor körbe (nem volt túl nagy séta, gyalog is maximum 5 percre vannak egymástól a közelben található boltok). Este pedig a belvárosban található szórakozóhelyek közül mutattak meg nekünk párat - először kívülről, majd a végén beültünk az egyik, Levinsky's nevű kocsmába. Aznap főleg a "szláv tengerrel" ismerkedtem meg kicsit, egy szlovák sráccal és a barátnőjével, egy cseh lánnyal, egy lengyel sráccal, valamint egy lettországi orosszal és egy moszkvai lánnyal. Róla kiderült, hogy Bambergbe érkezése előtt egy héttel még nyaralt - Bükön. Kérdezte, hogy tudom-e hol van, ott Szombathelytől nem messze... Mondtam neki, hogy egy kicsit, mivel ott lakom. :D ("No way!")

Hétfőn már alig vártam, hogy megtudjam, ki is a többi velem együtt érkezett magyar. Aztán, amikor a külföldi diákok össznépi köszöntésén megpillantottam az egyiküket, már tudtam, hogy mi ismerjük egymást valahonnan. Aztán kiderült, hogy Józsi szintén szombathelyi, Pupi haverja, és egyszer együtt utaztunk haza vonattal, ahol meglehetősen sokat beszélgettünk. Azóta már a többi "új" magyart is megismertem, bár elvileg még egy valaki fog jönni (vagy már itt van), akit nem ismerünk.

Azt hiszem, mára ennyi. Hamarosan folytatom, és lassan talán utolérem magamat. (Azért ez valahogy kellemesebb feladat, mint amikor a tanulásban kell utolérnem magamat. :D)

 Azt hiszem, ott hagytam abba, hogy megérkeztem Bambergbe. Mivel talán érdekel Benneteket, hogy milyen is a város, pár szót mondok róla (képeket egyelőre ne várjon senki, majd idővel).

 Elindultam. Sőt, igazándiból már egy órája utazom, de eddig természetesen az osztrák tájat nézegettem. Igazán szeretem nézni: tiszta, rendezett és persze telis-tele hegyekkel (erre inkább dombokkal), legelőkkel, jellegzetes falusi házakkal. Párszor már jártam erre, és mindig lenyűgözött.

Tudom, nem így kell kezdeni egy blogot, de ezt úgysem a nagy nyilvánosságnak szánom, sokkal inkább Pici Lulumnak, családomnak, barátaimnak, és persze magamnak. Szóval össze-vissza fogok csapongani (már ha legyőzöm a lustaságomat, és hajlandó leszek írni), és a száraz útleírás helyett inkább gondolataimat és élményeimet szeretném megosztani.

Azt, hogy mennyire nehéz volt elmenni, és hogy az utóbbi napokban komolyan elgondolkodtam azon, hogy jó ötlet-e ez az út, a hozzám közel állók úgyis tudják, de legalábbis sejtik. Mindenesetre ígérem: „when the going gets rough, and i feel i may fall, i’ll look on the bright side, i’m roughly six feet tall” – na jó, ez utóbbi egy enyhe túlzás.

Szóval. Az első, ami feltűnt (mily meglepő), az a vasúti hálózat kiépítettsége. Egyrészt minden kis állomás gyönyörűen karban van tartva, de ami az érdekesebb, hogy sokfelől csatlakoznak rá kisebb-nagyobb mellék- vagy fővonalak. És persze az állomásokon is nem kis vágányrendszerek vannak. Azt, hogy mindezt ki is használják, már hozzá sem kell tennem. Egyébként az első élményem az ICE-vel, illetve a kalauzzal meglehetősen felemás volt. Az ICE nem hiába a német vasút büszkesége (bár néha olyan frekvenciákon tud sípolni, hogy a fejem szétmegy), az viszont elég meglepő volt, hogy a magyar IC-hez hasonlóan itt is a kalauz motyog be valamit a hangszórókon keresztül. Azért én még emlékszem arra, hogy régen Szhely és Bp. között automata hangosbeszélő volt, a magyar mellett ékes német és angol nyelven is (Djőr, Tátábánnyjá). Jó, ez utóbbi itt is megvolt, csak hát sejthető, hogy milyen minőségben… Egyébként a kallerek itt tényleg nem kötekednek, a jegyet is csak megnézte, és elkérte a bankkártyát, amivel azonosítania kell engem, és nem olvasgatta hosszan a QR-kódot, illetve BahnCardomat. Azért nem esik rosszul, hogy ellentétben a Mávval, itt nem potenciális csalóként kezelnek, hanem fizető utasként. Nem tudom egyébként, hogy más országokban hogyan néznek ki a vasútállomások, de az első benyomásom az, hogy mi leginkább az osztrák vasutat próbáljuk meg utánozni.

Lehet, hogy mégis hoznom kellett volna télikabátot?! Linzben állunk, és valami havaseső/hó szállingózik.

Passauról muszáj írnom: ez már Németország, közvetlenül a határ után. Amennyit láttam belőle, az elég szép, de leginkább nagy: a Duna folyik a vasúti pálya mellett, rajta egy hatalmas duzzasztó, kicsit odébb pedig felette ível át egy még nagyobb völgyhíd!

Egy kicsit a Nils Holgerssonban érzem magam: az előbb egy csapat vadludat láttam a folyó mellett, most meg szarvasokat (igaz, karámban).

Pattlingba értünk, és ami mellett nem mehetek el szó nélkül (azon kívül, hogy sok érdekes vonat áll itt), azok a napkollektorok – az elmúlt percekben több napkollektor-mező (vagy hogyan hívják őket) mellett haladtunk el!

Hát ilyen nincs! Napkollektorok mindenütt: a családi házakon, a gazdasági épületeken, ipari épületeken, de még a pályaudvaron is! És nem csak egy-két cella – az egész tető be van fedve! Na, most őszintén le vagyok nyűgözve!

Nürnbergtől emeletes vonattal utazom tovább. Vizuális és hangos utastájékoztatás, kedves kalauz. (Egy fickó irtózatosan horkol:D) És persze végül meg is érkeztem.