Bár arra számítottam, hogy szombat este már dolgozni tudok, végül úgy alakult, hogy csak hétfőn kezdhetek. Így végül mégis el tudtam menni pár erasmusossal Stuttgartba, és azt hiszem, ez egy kifejezetten jó döntés volt, ugyanis életre szóló élménnyel gazdagodtam.
Úticélunk ugyanis nem más volt, mint a Mercedes Museum, ahol végigkövethettük a Mercedes-Benz-Daimler hármas és úgy általában az autók fejlődését a kezdetektől egészen napjainkig. Maga a múzeum egy újonnan, kifejezetten erre a célra épített, hatalmas épület, melynek futurisztikus belseje (főként a liftek) a Star Wars hangulatára emlékeztet.
A kiállítás kronologikusan halad, és a legfelső szinten indul, ahová a már említett liftekkel lehet feljutni. Minden egyes szint egy adott korszakot/témát ölel fel, melyhez előtte bemutatja a kor politikai-tudományos-kulturális hátterét. A rengeteg kiállított jármű nagy része eredeti, a maradék pedig valósághű rekonstrukció. Csak néhány példa arra, hogy mi mindent lehetett látni, és hogy miért volt egy életre szóló élmény: az első autó, az első motorkerékpár, a legelső buszok, hírességek, mint például Ringo Starr autója, a Safety Car, a Medical Car a Formula 1-ből, Mika Häkkinen 1998-as és Lewis Hamilton 2008-as világbajnoki autója, és még ezernyi más, mind-mind gyönyörűek. Talán nem is csoda, hogy nem tudtam megállni, hogy ne készítsek száznál is több képet róluk (link a bejegyzés alján).
Akár tökéletes is lehetett volna a nap, de a kiállítás végétől mintha minden elromlott volna. Ugyanis a kijáratnál fel volt állítva két szimulátor, amelyet "potom" 4 euróért ki lehetett próbálni. Mivel egy szerkezetbe egyszerre két ember ült be, ezért már előre lehetett sejteni, hogy nem saját magunk fogunk vezetni, hanem a gép. De úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk, és a német árakhoz valamint a kiállítás nagyszerűségéhez képest olcsón (3€-ért) jutottunk be, akkor egye fene, nézzük meg mit tud! Na, hát ez elég rossz döntésnek bizonyult, hiszen az egész arról szólt, hogy dobált össze-vissza a gép, rángatta az általunk fogott kormányt, illetve ment egy film a képernyőn, amiben néha tényleg a versenypályán száguldottunk. Jocinak csak a kidobott pénz fájt, én viszont a végén már annyira izzadtam és remegtem a rosszulléttől (ez a vacak teljesen felkavarta a gyomromat), hogy azt néztem, a pulóverem melyik részébe hányjak... Szerencsére még mielőtt komolyra fordult volna a helyzet, vége lett a szimulációnak, de én még utána is percekig úgy remegtem, mint az a bizonyos levél a nyárfán.
Utána persze folytatódott a kedvem lerombolása, ugyanis Benedikt, a tutorunk kitalálta, hogy ne a korábbi vonattal menjünk haza, hanem először keressünk a városban egy éttermet, és együnk. Úgyhogy bebumliztunk a belvárosba S-Bahnnal, ott az esőben 30 percen keresztül egy normális étterem után rohangáltunk (a gyorséttermek, kifőzdék nem feleltek meg neki), míg találtunk egy olyan helyet, ahová a csapat fele befért, a másik fele (mi) pedig nagy örömmel ajánlottuk fel, hogy majd a pályaudvaron találkozunk - ugyanis, ha maradunk, a fél havi ennivalóra szánt pénzünket ott hagytuk volna.
Végül nagy nehezen elindulnunk Stuttgartból (ja, ha valaki azt meri még egyszer mondani, hogy olyan állapotokat, mint a Keletiben vannak, nyugatra nem találni, annak javaslom, hogy látogasson el a stuttgarti Hauptbahnhofra), és 11-re haza is értünk egy olyan motorvonattal, ami belülről nagyon jól nézett ki - azt leszámítva, hogy az egy szem wc zárva volt rajta, - de olyan hangos volt és úgy rázott, hogy ismételten közelítettem a rosszulléthez. Arról nem is beszélve, hogy késtünk tíz percet. Apropó, késés! Az is egy óriási tévedés, hogy Németországban mindig pontosak a vonatok. Persze általában igen, és azt is kár tagadni, hogy jóval többször, mint nálunk. De nem egyszer látom kiírva, hogy melyik éppen mennyit késik, illetve ott Stuttgartban volt szerencsém végignézni, ahogy egy 25 percet késő ICE miatt az összes csatlakozó vonat ugyanilyen késéssel indult, köztük IC-k, RegionalExpressek, és olyan kétségbeesetten rongált párszáz ember a pályaudvaron a vonatát keresve, hogy rossz volt nézni... És nem, nem azt akarom ezzel mondani, hogy minden ugyanolyan, mint nálunk, sőt, csupán azt, hogy felesleges mindig azzal jönni, hogy nálunk mindig minden vonat késik, és lepusztultak, bezzeg Németországban!
Összességében amúgy egy fantasztikus élménnyel gazdagodtam, hiszen azért tudjátok nagyon jól, hogy mennyire rajongok a Formula 1-ért, és általában az autókat is - főleg a régieket - nagyon szeretem!
(ja, és láttam TGV-t!)
És a képek:
És egy videó a liftről (persze oldalt, mert mindig elfelejtem, hogy csak a fényképkészítésnél érzékeli az irányt):
